Csakúgy....

Néha úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném. Az, aki most vagyok, régebben egy csapongó, erős, bulizós lány volt. Ma már nem így van. Kitartó maradtam ez tény, de egy-egy hangos szóra hamar összecsuklom lelkileg. Soha nem adtam fel ennyi minden, mint az utolsó egy évben. Már nincsenek itt a barátok... Ha találkoznék is valakivel, akkor olyan kérdés irányul felém, ami azt sejteti, hogy a hozzám legközelebb ember nem bízik bennem, pedig nincs oka erre. Sőt, már bizonyítottam neki, nem egyszer, nem kétszer. Ha kért valamit, megtettem, mindig és a saját énemet is eldobva rohantam, hogy vele lehessek és neki segíthessek, ha erre szorul.

Néha úgy érzem, hogy ma már csak én teszek. Teszek magamért, a húgomért és családomért és érte, kettőnkért. Ha én kérek valamit, az nemleges válaszra van ítélve. Ha én ide mennék, akkor ő utálja, ha oda, azt is. Persze ha ő oda meg amoda menne, én rögtön, szó és kérés nélkül vele tartok.

Ma már mások a kívánságaim, és más fájdalmak gyötörnek és csalogatnak elő könnyeket a szememből, de mint rég, ma is épp úgy sírok. Elbújva a szobám nyugtató rejtekébe, hogy senki ne lássa... És mint régen, ismét eljön a perc, amikor megtörlöm szemem, nagy levegőt veszek, és csinálom tovább. Teszem a dolgom, mert tennem kell!